A fenti fotót még otthon letöltöttem a netről, nagyon tetszett, nem is gondoltam volna, mennyire jellemző Evorára, legalábbis a városfalon belüli történelmi belvárosra. Szinte minden utca így néz ki, a házak mindenhol fehérek egy kis sárgával, nagyon egységes az egész, mintha csak a közepkorba léptünk volna vissza... Ritkán fordul elő velem, hogy a valóság felülmúlja az előzetes, általában túlzott elképzeléseimet; itt ez megtörtént!
Érdekes módon Evorát kevés magyar keresi fel, egy-két utazási iroda programjában szerepel csak és aki eljön, az is csak fél, legfeljebb egy napra. Kár, nem tudják, mit veszítenek!
Vasco Maria Eugenio de Almeida - igazan megérdemli, hogy egyszer a teljes neve is szerepeljen itt -, 1913-tol 1975-ig élt, a felesége Maria Teresa Burnay de Almeida Bello 1921-ben született és Lisszabonban él, ma már nemigen tud eljönni Evorába... Tisztelet mindkettőjüknek, kiváló emberek!
Az alapítványról már otthon is elég sok infót összegyűjtöttünk a portugál szenioroktól és a netről. Itt újdonság volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy az alapítvány teljes vagyonát kisajátították a diktatúra idején és csak a 80-as években kapták vissza... Őszintén szólva én még mindig nem látom át teljeskörűen a tevékenységüket, pedig itt is több előadást meghallgattunk erről; nekem fantasztikusnak tűnik a sokrétűségük, a hihetetlen lelkesedésük és elhivatottságuk. (Pl. csak tegnap este, véletlenül derült ki számomra, hogy még kocsimúzeumuk is van az Almeida család hintóiból és egyéb, utazással kapcsolatos tárgyaiból.)
Csak néhány adat Maria Andreza Sousa hétfői prezentációjából: 2011 es 2013 között az oktatási szolgáltatásaikon belül 824 idegenvezetést, 54 workshopot és 93 családi programot szerveztek 38719 résztvevővel! Évente több, mint ezer önkéntes vesz részt valamilyen tevékenységben. Ezek elképesztő számok magyar „alapítványi mércével” mérve!
Bár csak hat óra a hivatalos program naponta, valahogy úgy tűnik, itt semmire sincs elég idő, vagy gyorsabban telik, mint otthon... Persze közben rengeteg új benyomás és élmény, emberi találkozások, rácsodálkozások, érdekes beszélgetések... És még a fáradság közben is nagyon örül az ember annak, hogy itt lehet: eszembe nem jutott volna, hogy a múzeumi önkénteskedésemnek ilyen hatalmas hozadéka is lehet!
Evora egyetemi város. Amióta itt vagyunk, lépten-nyomon belebotlunk az utcán a gólya-avatási szertartásba, ami itt egészen mást jelent, mint otthon. Fekete és nagyon elegáns uniformisba öltözött öregdiákok (akik általában szeretik ezt az öltözéket, sőt büszkén hordják!) kísérik a „civil” gólyákat az utcán, hangosan énekelve és kiabálva mindenféle rigmusokat. Időnként közbeiktatnak egy-két szívatást: pl. a gólyáknak le kell térdepelniük az utca kövére, vagy meg is csókolniuk azt, egyszer láttam, hogy tyúkot és kakast utánozva kellett körbeugrálniuk a főteret. Ez a procedura egész nap, szinte egyfolytában megy, az egyetem különböző kurzusain különböző ideig, van, ahol három hétig, van ahol hat hétig, tehát november elejéig! Itt egy saját felvétel róluk:
Van már itt is egy nagy szerelmem; egy palota, ami rejtett kincs meg az evoraiak előtt is... De erről majd legközelebb!
/Georgina/
