PARABÉNS LAURA!
Merthogy ma van a nagyobbik lányom szülinapja, ezzel kezdeném, gondolom, érthető.
A leves. Hát az megér egy misét. Bizonyára nemzeti specialitás lehet. Nem tudom a nevét, de nem is szeretnék mélyen elmerülni a témában. Már ha az nem elég mély, hogy minden nap ez a típus van. Az alapja valami krumplipüré krémleves, mely meg van bolondítva valami zöld, beazonosíthatatlan uszadékkal. Tudományos értekezésünk szerint ez lehet előző napról maradt saláta vagy zöldség, de akár a kertben szedett sóska, lapulevél vagy nem tudom mi, de mindig más. Egy biztos, hogy nálam a végtermék 3 nap után beállt konstans zöld színűre. Az ízéről nem nyitnék gasztronómiai blogot, de viszonyítási alapnak megjegyzem, én minden nap ecettel és sóval beízesítem, biztos, ami biztos. De a hozzákezdéshez még így is úgy rá kell hangolódnom, mint egy félmaratonra papucsban.
De ami már kezd számomra is kínossá válni a vacsoránál, az a várakozás az éppen aktuálisra. Mikor megjelenik a pincér, kezében a tállal, már nem merek ránézni a többiekre. Összeszorított szájjal várom, hátha ma más lesz. A levegő izzik, a feszültség tapintható. És amikor kiszedi az első kanállal az Erzsi tányérjába, akkor robban a puskaporos hordó, hiába a visszafojtás, feltör a röhögés belőlünk. Kicsit sajnálom már a pincéreket, de le a kalappal előttük, jól bírják a gyűrődést, haverok lettünk.
A krumplipüréleves zöld uszadékkal kompozíció hosszú távú hatásait majd csak 3 hét után otthon tudom lemérni, mert ha éjszaka Kati nemcsak a horkolás miatt bökdös, hanem mert mekegek álmomban, akkor már baj van.
Egyébként a többi fogással meg vagyok elégedve, mivel minden nap valamilyen halat vagy tengeri herkentyűt eszem, különböző módon elkészítve. És természetesen meg is dicsérem a pincérek megelégedésére.
Feliz aniversário Laura! Merthogy kétféle módon is tudom.