Ha más nem, a tegnapi félidős értékelő megbeszélésünk Taniaval mindnyájunkat rá kellett, hogy döbbentse; sajnos a három hétnek már a felénél tartunk, egy szempillantásnak tűnt az elmúlt tíz nap! Én még örömmel maradnék egy jó ideig, pedig rendesen elfáradok minden áldott nap…

Megígértem, hogy mesélek a kedvenc palotámról, ami az Almeida Alapítvány tulajdona és még az evoraiaknak is rejtett kincs annak ellenére, hogy az alapítvány facebook oldala rögtön a fotójával nyit. A St. Michael (vagy másik neven Basto) Palotáról még angolul is nagyon kevés info van a neten, portugálul persze több (akit érdekel: Pateo de Sao Miguel a portugál neve). A katedrálishoz közel, Evora legmagasabb pontján épült, északi oldala a várost körülölelő római kori várfal része. Az épület felújítását kb. egy éve fejezték be, most már teljes pompájában várja a látogatókat, nagy kár, hogy csak kevesen tudnak róla. A mór (pontosabban a mudejar) stílus gyönyörű példája a két ikerablaka, belül pedig nagyon szép freskók díszítik a falakat és a mennyezetet, teljesen be van rendezve, mintha most is laknának benne.

Látogató, ha Evorában jársz, ki ne hagyd ezt a gyönyörű épületet! (Csak vezetéssel látogatható és előzetesen be kell jelentkezni az Almeida Alapítványnál.)

Ma délelőtt a múzeumban önkénteskedtünk, délután pedig az alapítvány családsegítő szolgáltatásairól hallgattunk meg egy előadást. Engem mindig meglep, hogy milyen őszintén beszélnek a problémáikról is, pl. ma arról, hogy az illetékes hatóságok közötti nézeteltérések miatt milyen nehézségekkel kell szembesülniük…

Ez után a helyi anyaotthonokról volt egy tájékoztató – itt is van családon belüli erőszak! –, de személyes látogatásról szó sem lehetett, mert titkosak ezek a helyek. Itt csak hat hónapig maradhatnak az anyák a gyermekeikkel ezekben az otthonokban. Már alig álltunk a lábunkon, amikor öt után befejeztük a hivatalos programot, de szerencsére Dulce – aki járt nálunk az evorai portugál szeniorokkal tavasszal, valami egészen bűbájos személyiség – megkérdezte, tudjuk-e, hogy a portugálok mit esznek sörkorcsolyaként. A sós mogyoróra tippeltünk nem véletlenül, de nem találtuk el… Kiderült, hogy egyfajta sós vízben főzött lóbabot (TREMOCO) pattogtatnak ki a héjából, rögtön le is fotóztam. Egyébként a portugál sör sem rossz…

Este a sarki zöldséges néni - akinél a napi palack vizemet szoktam megvenni – már olyan kedves mosollyal üdvözölt, mintha ezer éve ismerne. Még beszélgettünk is, pedig egyáltalán semmit nem tudok portugálul. Egyfolytában azt érzem, hogy itt a kommunikációnak valami egészen más szintje van jelen, mint amihez mi otthon hozzászoktunk.

/Georgina/