Önkéntesnek lenni az Eugenio de Almeida Alapítványnál, úgy tűnik, itt Evorában, egy rangot jelent. Már első nap mi is megkaptuk a fehér és piros egyenpólónkat, melyet viselnünk kell ahhoz, hogy a különböző intézményeknél munkálkodhassunk. Van, ahol a piros a menő, van, ahol a fehér. S ahogy az utcán beöltözve végigmegyünk az alapítvány logójával a mellünkön, látjuk a járókelők arcán a felénk áradó szimpátiát, s ahogy az esetleges kérdéseinkre válaszolnak, a feltétlen segíteni akarást és a tiszteletet. Pedig néha felvetődik bennünk a kérdés, tudunk mi segíteni egyáltalán, vagy ez csak a bizalom megnyilvánulása, esetleg bíztatás?

Az Élelmiszer Banknál feltétlen segítség a munkánk. Az élelmiszer adományok elosztásánál akármennyi munkáskéz elkelne, ez viszont nehéz fizikai munka, s nem mindenki bírja egyformán. Szerencsénk van Zozóval, aki talán egyedül annyit teljesít, mint a többiek összesen, de a lányaink is kitettek magukért. Ez a hely, ahol Levelino is általában jelen van s ha kell, megmondja, hogy egy önkéntes sohasem fárad el

A múzeumnál a leltározás és a címkézés kellemes tevékenység. Ott van Teresa, aki egy bűbájos fiatal művészettörténész, Mária, aki a világ legjobb süteményét kínálgatja nekünk munka közben. S persze, közben még beszélgetünk, sőt imitt-amott a vezetőség tagjai is meglátogatnak bennünket és tudatosítják bennünk, hogy nagyon fontos munkát végzünk, jól teljesítünk és örülnek az ottlétünknek.
A Forumnál viszont, mely egy időszakos kiállításokra szolgáló épületegyüttes, néha elfog a fölöslegesség érzése. Ritkán van látogató, s ha van, esetleg teremőrként működhetünk, mert a portugál nem igazán megy még nekünk, s talán bevallhatjuk azt is, hogy a különböző kiállításokat semmilyen nyelven nem tudnánk bemutatni. Így hát, nagyrészt maradunk mint passzív szereplők és élvezzük a bizalmat, melyet mindenhol, minden percben megtapasztalunk.
Talán ez lesz számunkra a legmaradandóbb tapasztalat. Evorában szinte egyáltalán nem történnek bűntények. A bizalomnak egy olyan körforgásába kerültünk, ahol mindenki bízik mindenkiben, senki sem tart attól, hogy a másik ember kirabolja, meglopja, megerőszakolja. Feltűnt, hogy az ablakokon vannak szépen kidolgozott vasrácsok, de általában nem a földszinten. Ezek csak díszként szolgálnak vagy esetleg arra, hogy az óvatlanok ki ne potyogjanak az ablakon. Annak, hogy nem a betörők ellen védekeznek, több jelét is megtapasztaltuk. A képtárakban, múzeumokban, az értékes tárgyak között szabadon kószálhatunk (a kamerák lehet, hogy csak kötelező európai uniós előírások s nem annyira zavaró kellékek, mint máshol). A bizalmatlanság viszont szerintem már belénk van kódolva, s tartok tőle, hogy lerí rólunk. A tegnap például a központban, ahol sátrak alatt hatalmas vendéglő és kávézó működik, a széken hagytam a táskámat pénzestől, bankkártyástól, útlevelestől. Most is szégyellem, ahogy lélekszakadva rohantam vissza, a pincérhez, aki nyugodtan elvezetett ahhoz a padhoz, ahol ültem, s amelynek támláján érintetlenül ott lógott az ominózus retikül. Ilyenkor csak arra gondolhatunk, de jó lenne egy ilyen világban élni, de az ingatlanárak, sajnos, magasabbak az otthoniaknál.

/Éva/