Furcsa az élet. Portugália Európai túráimnak már 30 éve is az egyik fő célpontja volt. De mivel stoppal jártam a kontinenst, csak Spanyolországig jutottam, még az átkosban, amikor jó volt a stop. És tessék, most váratlanul itt vagyok. Köszi ÖKA, köszi Fundacao Eugenio de Almeida, köszi ÖNTEK, hogy a csapatomról is megemlékezzem.

Az mondjuk nem volt benne a terveimben, hogy az evorai katedrálisban hallgatom egy vegyes kórus koncertjét, de jó volt, vacsora előtt kimondottan kellemes.

Mivel a lányok már írtak az alapítványról, a városról, gondoltam legyen néhány szó az egyebekről, a nagyszerű vendéglátásunkról. Milyen jó például, hogy egy menüt is kínáló kisvendéglőben ebédelhetünk nap, mint nap, ízelítőt kapva a dolgozó emberek hétköznapjaiból, ahogy a kiszolgálók sürögnek, míg a tulaj igazi mediterrán módon próbál helyet találni nekünk, az idegeneknek ugyanolyan odaadással, mint az állandó „menzásoknak”. Létezik olyan ember, aki nem élvezné ezt a hangulatot, ezt a felhőtlen életérzést? Otthon bizonyosan, azok között, akik még mindig nem érzik mi is az a szabadság…

A vacsora az teljesen más, a tiszti klub számomra kissé elit világa. Az első nap megkértek, hogy holnaptól lehetőleg hosszú nadrágban menjek. Üsse kavics. Szóval kissé úri világ, de semmiképpen nem sznob. Mert bár a második nap azt mondtuk, innen ki fognak tiltani bennünket, de amikor a negyedik nap a pincér úgy magyarázza el a sertés fogást, hogy hangosan röfög, akkor azt már sikerként könyvelhetjük el. Mint ahogy azt is, mikor a szakácsnő kijön nevetni, mert olyan hangulatot csinálunk, hogy a sóder klub, ahhoz képest gyászmise. Lehet, hogy hangulatosabb lenne a számtalan vendéglő egyikében vacsorázni, de csak itt élhettük át, hogy a pincér a terítékenként 7db evőeszközt próbálja az aktuális fogáshoz igazítani és belekeveredve ő is hangosan röhög. Na, az jó érzés, mert tudom, hogy a humor mindent legyőz, mondhatnám nemes bosszút álltam az etiketten. Persze 7 villa ide, 7 villa oda, a végén nyilván kézzel ettem meg a halat.

Még egy apróság. Mindig bort iszunk a vacsorához. Az első este a lányok ittak egy-egy pohárral, a többit mind én ittam meg. De úgy tűnik jó hatással vagyok rájuk, mert már 3-4 pohárnál alább ők sem nagyon adják. Persze nem elhanyagolható szerepe van ebben az itteni bornak, állítólag a 10 Portugáliai borvidék közül, itt Alentejo tartományban a legjobb a bor (vagy igaz, vagy nem – holnap megkóstoljuk Lisszabonban is).

A szállásunk? Nos, itt sem kell attól tartanunk, hogy megszakad a permanens mediterrán érzés. Egy régi kolostorban lakunk, amely most panzió. Sok szoba van, kisebb-nagyobb, persze a lányok utálnak, mert én egyedül terpeszkedek egy kétágyasban. De talán kárpótolja őket a nappalim, ahol társasági életet élünk, úgy 200 négyzetméter lehet. Na meg a kis úszómedence az udvaron, ahol délutánonként levezetem a „fáradtságot”.

Szóval le a kalappal Tania és az alapítvány előtt, mert mindenből a legjobbat akarják nyújtani nekünk. Obregado (köszi)!

 /Zozó/