Évora, vasárnap reggel 9 óra, ragyogó napsütés! Kb. egy óra, hogy megérkezzen Hugo a mikrobusszal, amivel gurulunk a reptérre. Indulás haza!
Még falatozunk a finom gyümölcsös sütemény maradékából, amit a szállásunk dolgozói készítettek nekünk, amolyan búcsúajándéknak szánva. Nagyon kedves gesztus volt, 3 hétig vendégeskedtünk ott.

Eszembe jut ígéretem, amit a lányomnak tettem: viszek neki a híres pastel de nata süteményből. Van még idő, a csomagom kész, elindulok tehát a Praca de Giraldo  felé, ami 5 perc gyalogosan, az első cukrászdáig. A máskor autókkal zsúfolt kis utca, a Rua do Raimundo szinte üres. Egy nevetgélő fiatal társasággal találkozom csak. Nézem a házakat, az eltelt három hét emlékei kavarognak bennem. Közben kiérek a térre, ahol  már javában zajlik az élet. A sarki trafikban újságot vásárolnak, van aki csak ténfereg előtte, a téren pedig már sokan kávéznak a kihelyezett asztaloknál. A japán turisták már teljesítik a napi feladatot, kattognak a fényképezőgépek, kisebb csoportokban ellepték a teret. Az egyik mellékutcából egy csapat német turista bukkan elő, fegyelmezetten követve az idegenvezetőt.
Közben benyitok a cukrászdába, mosolygó fiatal lány szolgál ki. Megkapom a süteményes dobozkámat, fizetek és már indulok is. Kilépve a térre ismét a japán csoportba ütközöm, és mivel nálam e fényképezőgép, majdnem állandó jelleggel, megkérek egy japán fiatalembert, készítsen egy képet, mosolyogva meg is teszi.Megköszönöm, egy pillantással elbúcsúzom a Giraldo tértől, és percek alatt a szállásunk előtt vagyok. Már ott a mikrobusz, bőröndök be, Tania érkezik egy halom dobozkával, amiről kiderül, hogy tele vannak szépséges kis sütikkel, az édesanyja művei, édes üdvözlet a távozó csapatnak. Ott van még Zé, Ceu és Anya is. További kedves apró ajándékok, kicsit elszorul a torkunk, még egy „family foto,” ahogy Tania mondja és indulás! A város végén, egy utolsó mosolygó integetésre ott van Clara és Dulce is. Hirtelen csend lesz, az autópályán száguldunk Lisszabon felé. Tania büszke és örül, hogy mindenki a Fórumban önkéntes egyenruhának használatos piros pólóban búcsúzik Évorától. Külföldi ilyet még nem kapott. Később a reptéren és a repülőn is elismerő pillantásokat és észrevételeket kapunk.

Még van idő a beszállásig, Setubal fele vesszük a kanyart. Zozó már napok óta udvarolt Taniának, hogy itt vagyunk egy óceánnal övezett országban és nem láttuk a végtelen nagy vizet. Ez meglepetés lett volna, de előtte már jelezve lett, hogy esetlegesen kéznél legyenek a fürdőruhák. Főleg nekem volt egy kedves ajándék, mert ez volt egyetlen vágyam, a kötelező programokon túl. Kéznél? Dehogyis. Rajtunk, startra készen! Végül is sikerült, volt 20 percünk. 30 lépcső felfelé és a parti sétányon át  előttünk az Atlanti Óceán! Hatalmas hullámok, csak a hullámlovasok merészkedtek be. 20 lépcső lefelé, futás a homokban, majd Zozó és én fél pillanat alatt a vízben voltuk. Nem merészkedtük be nagyon, mert veszélyes volt. De az érzés leírhatatlan! Egyszerűen csodálatos! Obrigada Tania, köszönöm Zozó ! Hálás vagyok Nektek és a Sorsnak, hogy ez megtörtént.

Nyomokban homokosan, gyorsan magunkra kaptuk a ruháinkat, közben Évit is jól elkapta egy hullám, derékig vizes lett a lábáztatásba.Egy utolsó, legeslegutolsó csoportkép és irány a reptér.

Szokásos procedúra, csomagmérés, ellenőrzés. Egy gyors vásárlás a vámmentes területen. Nem fogom megérteni mitől olcsó, mert drágább mint Lisszabon közepén bármi. Jó, tudom, ezt már fel lehet büntetlenül vinni a gépre, de meg is kérik az árát. Utolsó felszólítás, beszállunk. Egy sorban ülünk, mi, a piros pólósok. Rajtunk a felirat: Fundacao Eugenio de Almeida- Volunteer-. Az előttünk ülő, véletlenül szintén piros pólót viselő úr gratulál. Szép feladatunk lehetett, ha ennyit utaztunk Magyarországról. Igen, azt hiszem igaza van. Új információk tömege, követendő példák megismerése, elméleti és gyakorlati feladatok végrehajtása! Nyelvi korlátok ugyan néha voltak, hisz' az angol mellett a portugál, francia, magyar szó sokszor egyszerre hangzott el, de egy mosoly volt néha a legkifejezőbb. Ennyi kedves embert, számunkra egzotikus tájat, évezredes, kézzel fogható történelmet megismerni szép volt. Többek lettünk általuk, gazdagabbak. Reméljük, mi is kellemes emlékeket hagytunk magunk után. Isten veletek kedves barátaink,beijinos para todos !

Sok feladatunk van még ebben a programban, de  itt véget ért egy fejezet. Annyi minden lesz még, amit majd otthon tudunk átgondolni, feldolgozni. Még bizonyára írunk is róla. Egyszerre érezzük azt, hogy maradnánk és mennénk is már haza....a család, az otthonunk, azért valljuk be, hiányzik.
Csendben ülünk a repülőn, el-el bóbiskolva, alattunk verőfényes napsütésben a Pireneusok vonulata látszik, majd a francia Riviéra, az Alpok, néha egy egy felhősáv, majd lemegy a Nap.

Kigyúlnak a fények, alattunk már Magyarország, jó estét Budapest! A reptéren vár a mindig jókedvű és segítőkész Brigi, majd Tibor is előkerül a mikrobusszal. Indulunk a város felé. Itthon vagyunk, újra itthon! Jó érzés, de mégis valami hiányozni fog…. az utálatos krumplipüréleves zöld uszadékkal a tiszti étkezdéből, az ananász a Muralhából, a finoman elkészített halak, a fákon lassan beérő, sárguló narancsok, a borok, a zegzugos utcák,a portugál mentalitás, az új barátok…
Adeus Évora! Adeus Alentejo! Adeus Portugal !

/Rita/